Madhouse 9. rész

Madhouse - 9. rész - Vissza a hétköznapokba

Tom reggel, amikor felkelt, hirtelen fel sem fogta, mi van. Miért aludt egy ágyban Billel, egyáltalán hogy került ide? Aztán minden beugrott. Hisz ő szöktette meg, és az este folyamán rájuk támadtak.

Lassan mászott ki az ágyból, hogy ne keltse fel a másikat. Közben ránézett az órára, nemrég múlt fél hat - ami azt jelenti, hogy van idejük visszaszökni. A fürdő felé indult, hogy fürödjön. Megnyitotta a vizet, amíg az folyt, belenézett a tükörbe. A szeme környékét tanulmányozta, ami az este folyamán felvette a kék és a lila árnyalatait a tegnap kapott ütéstől. Felemelte a kezét és óvatosan megérintette, de az érintéstől felszisszent.

Hagyta a francba az egészet, ha pedig valaki azt kérdezi, hogy mi történt vele, egyszerűen annyit mond, hogy verekedett. Nem lett volna hazugság, csak Billt kell kihagynia a történetből és senki nem fog gyanút.

Közben Bill is kezdte nyitogatni a szemeit a szobában. Hirtelen azt sem tudta, hol van, de amikor körülnézett, rájött, hogy mi történt tegnap. A víz csobogásából gondolta, hogy Tom a fürdőben van, ezért nem is indult el megkeresni. Ránézett a párnára: teljesen összekente a sminkjével. Elképzelte, hogy nézhet ki most a szemfesték maradványa az arcán, és a fejében megjelenő kép alapján elborzadt.

Néhány percig csak ült az ágyon a semmibe meredve. Most tanulmányozta át a szobát, amit előző nap nem tett meg, amikor is egy gitárt pillantott meg a sarokban. Halványan elmosolyodott, de ő sem tudta, hogy miért. Hirtelen az ajtó nyitódására lett figyelmes, Tom lépett be rajta, vizes hajjal, már az aznapi öltözékében.

- Basszus, a szemed - fintorgott Bill. - Nem fáj?

- Nem, csak ha hozzáérek - vont vállat.

- Mit fogsz mondani, ha kérdezik, mit csináltál?

- Verekedtem. Nyugi, téged kihagylak az egészből, nem fogják megtudni.

- Egyébként bocs, hogy összekönnyeztem és sminkeztem a párnádat.

- Nem érdekes, valahogy csak ki lehet szedni belőle. Az arcodat nem akarod lemosni? Törülközőt találsz, használhatod.

- De, persze - állt fel az ágyról és a fürdő felé vette az irányt.

A tükörbe nézett, és pontosan úgy nézett ki, ahogy megjelent a saját képzeletében. Borzalmasan. Legalábbis saját maga szerint borzalmasan - valójában sehogy sem tudna rosszul kinézni. Megnyitotta a csapot és lemosta az arcáról a förmedvényt, amit előző nap még sminknek lehetett nevezni. Lekapott egy törülközőt és felitatta a bőréről a vizet, aztán visszaindult.

- Tényleg sajnálom a tegnapot - nézett rá Tom felsóhajtva, amint Bill újra belépett a szobába.

- Mondtam, hogy ne sajnáld, mert nem a te hibád. Egyébként is, te rosszabbul jártál, mint én, nekem kellene sajnálnom. Ha nem velem vagy, azok a szerencsétlenek tudomást sem vesznek rólad.

Mindketten leültek az ágyra, Bill pedig mélyen belenézett Tom szemébe.

- Egyébként is... - Egy kis hatásszünetet tartott és kereste a szavakat, amikkel kifejezhetné magát. De csak egyet mondott. - Köszönöm.

- Tessék? Mit?

- Mindent. Hogy megszöktettél, még akkor is, ha csak néhány órára. Hogy megvédtél... és... tényleg nagyon köszönöm - mosolyodott el óvatosan.

- Nem kell megköszönnöd.

- És azt is tudnod kell, hogy tegnap volt életem legjobb napja.

Tom erre felnevetett.

- Tudod miért? - kérdezte, de Tom nem válaszolt, csak kérdőn ránézett. - Azért, mert veled lehettem.

- T... Tényleg? - lepődött meg a válaszon. Nem erre számított.

Mélyen egymás szemébe néztek. Egyikük sem hitt el semmit az egészből. Azt gondolták, hogy ez biztosan egy nagyon valóságos álom, ahonnan nem sokára fel kell ébredniük. De nem így volt, ez a színtiszta valóság.

- Te pedig tudod mit? - kérdezte Tom. - Nem érdekel, ha lebukunk, nem érdekel, hogy ezzel az állásommal játszottam, és az sem, hogy monoklit kaptam. És miért? Mert nekem is ez volt a legjobb nap az életemben. Mert veled lehettem.

Bill szemében erre egyszerre csillant meg a hitetlenség és valami más, amit Tom nem ismert fel. Nem is próbálkozott azzal, hogy kitalálja. Közelebb hajolt Billhez, csak pár centiméter választotta el az arcukat a másikétól. Bill féloldalasan elmosolyodott és ő is közelebb férkőzött Tomhoz. A pillanat töredéke alatt ajkaik lágy csókban forrtak össze.

Néhány másodperc múlva, amikor szétváltak, továbbra is egymás arcát fürkészték.

- Nem is tudtam, hogy nyelvpiercinged van - közölte Tom pár perc elteltével.

- Most már tudod - nevetett. - De... nem kéne visszamennem? Fel fog tűnni, hogy nem vagyok ott. Azt meg nem akarom, hogy kiderüljön és miattam rúgjanak ki.

- Nem fog kiderülni és nem rúgnak ki. De menjünk.

Később már a kocsiban ültek. Tom szerzett egy kötéllétrát, az ég se tudja, honnan. De szükség volt rá, mert így biztosan nem fog menni az, ami este. Más módszerhez kellett folyamodniuk.

Kiszálltak és becsapták a kocsiajtót. Billen ismételten kapucnis, bő pulóver volt, de a napszemüveget most hanyagolták, hisz úgysem az épületen mennek át.

- Tudod, melyik a te szobád ablaka?

Bill egy pillanatra elgondolkodott, aztán bólintott.

- Igen. Azt hiszem, tudom.

- Rendben. Én bemegyek és kilógatok egy kötéllétrát az ablakon, úgy majd bemászol. Első emeleten van, nem magas.

- Oké.

Azzal elváltak útjaik. Tom bement az épületbe, Bill pedig megkerülte azt és várta, hogy Tom mikor lógatja ki a létrát. Nem kellett sokat várnia, hamarosan meg is tette.

- Gyere, tartom - mondta Tom. - Siess, hogy ne vegyenek észre.

Bill felmászott a létrán, és halk puffanással földet ért szobája padlóján.

- Majd jövök - mondta Tom. - Elteszem a létrát a csomagtartóba, átöltözöm aztán meg majd találkozunk, amikor idő van.

Amint ezt kimondta, már ki is ment. Sima ügy volt. Gyorsan lefutott a lépcsőn, vissza a parkolóba, berakta a létrát a csomagtartóba és már indult is vissza.