Madhouse 15. rész

Madhouse - 15. rész - Egymástól eltitkolva

Másnap Tom szobája ajtajában Jörg állt meg és komoly tekintettel nézett rá.

- Szeretnék veled beszélni valamiről. Lehetne? - kérdezte.

- Persze.

Jörg bement és leült Tom ágyára. Felsóhajtott. Nem tudta, hogy kezdjen bele, de mindenképpen el kellett mondania. Nem tudta magában tartani tovább.

- Komoly dologról lenne szó.

- Értem - bólintott. - Mondd.

Tom az első iskolai napjáról igyekezett haza. Sok mindenkit megismert már az első nap, igazán jól is érezte magát, ahogy az elsősöknél szokás. Amikor megismerkedtek az osztályfőnökükkel, ahogy általában, a tanárnő mindenkitől megkérdezte, hogy hol lakik, kik a szülei. Mindenki elmondta az édesanyja és az édesapja nevét is. De Tom csak egy valakit tudott mondani: Jörg Kaulitz. Amint az újdonsült osztályfőnök megkérdezte, hogy az anyjával mi van, nem tudott mit válaszolni. Fogalma sem volt róla, mi lett vele. Soha nem zavarta egy anya hiánya, hiszen csak az apjával nőtt fel, neki ez volt a természetes.

De valahogy egész nap ez foglalkoztatta. Amint apukájával köszöntötték egymást a nap végén, egyből megkérdezte.

- Apa, nekem miért nincs anyukám, ahogy mindenki másnak?

- Tudod, fiam, anyukád nem sokkal a születésed után elment egy sokkal szebb helyre.

- Me... meghalt a születésem után?

Jörg a szemébe nézett és csak bólintott.

Jörg tétovázott. Biztos, hogy jó ötlet ez? Nem tudta, Tom hogyan reagálna. Előző este Tom is elmondta neki, hogy egy férfiba szeretett bele, hát ő is beavatja az igazságba.

- Édesanyád nem halt meg, amikor te születtél - mondta.

Tom nem tudta mire vélni. Elkerekedett szemekkel mérte végig az apját. Nem tudta elhinni. Szóval mindvégig hazudott neki, egészen gyerekkorától kezdve? Hazugságban élt mindeddig?

- Hogy micsoda?

- Jól hallottad, anyád nem halt meg. És van még valami, amit el kell mondanom.

- Mit? - nevetett fel gúnyosan. Nem humorosnak szánta, nem is viccen nevetett, hanem már csak kínjában. Nem tudott mást csinálni. - Hogy nem te vagy az igazi apám? Hogy örökbe fogadtál, vagy az utcán találtál? Mit?!

- Nem. Van egy ikertestvéred.

- Egy... mim?

Mindenre számított, csak erre nem. Mi az, hogy van egy ikertestvére? Miért nem tudott róla?

- Van egy ikertestvéred - ismételte meg. - Tíz perccel fiatalabb nálad, a születésetekkor elválasztottunk titeket. Te velem, ő anyáddal és egy nevelőapával maradt.

- Szóval él az anyám és van egy testvérem. Kösz, hogy hazudtál egész életemben...

- Én már régen elakartam mondani...

- Rég elakartad mondani?! Mi az, hogy rég elakartad mondani? Nem kellett volna hazudnod, ennyi az egész! Amikor megkérdeztem gyerekként, hogy mi van az anyámmal, egyszerűen az igazat kellett volna mondanod, nem a születéskor meghalt mesével kellett volna előállnod. Ezek után hogy bízzak benned?

Tom a tenyerébe temette az arcát és felsóhajtott. Jörg nem mozdult el mellőle, csak bámult rá.

- Találkozni akarok anyámmal - ejtette ki lassan, suttogva a szavakat Tom. 

Mindenképpen találkozni akart az anyjával. Tudni akarta, hogy néz ki, hogy viselkedik, milyen érzés egy anyával lenni. Ezeket sosem tapasztalhatta meg, de most mindennél jobban ezt akarta.

Jörg felállt és elindult.

Néhány óra elteltével csengettek az ajtón. Tom épp készült volna felállni, hogy kinyissa, de Jörg leintette és ő nyitotta ki. Tomot hirtelen apja ordítása rázta meg.

- Tom, itt van anyád!

Ledöbbent. Nem hitte volna, hogy már aznap találkozhat az anyjával. Lassan elindult, lefelé a lépcsőn. Anyja és apja pont akkor mentek át az előszobából a nappaliba. Tom nem akarta elhinni, hogy maga Simone Kaulitz áll előtte teljes életnagyságban. Az anyja, akiről néhány órája tudta meg, hogy él. Felfoghatatlan érzés volt számára.

- Azt hiszem, magatokra hagylak titeket - mondta Jörg, és már el is tűnt az ajtó mögött.

Simone kedvesen fiára mosolygott. Számára is hihetetlen volt az egész. Neki is csak a másik fia létezett, mindeddig. Rengeteg hosszú év után, újra látja Tomot.

- Nem tudom elhinni, hogy évekig hazudott - suttogta Tom lehunyt szemekkel.

- Ne törődj vele. Az a lényeg, hogy most találkoztunk... fiam - tette hozzá az utolsó szót.

- Én is örülök neki, anya.

Furcsának tartotta, hogy az anya szót mondhatja valakinek. Hosszú másodpercekig csak bámultak egymásra. Végül leültek a kanapéra, hogy kényelmesebben folytathassák a beszélgetést.

- Apád mit mondott, miért nem vagyok veletek?

- Hogy nem sokkal a születésem után meghaltál. És... tényleg... mármint igaz az, hogy... egy ikertestvért is eltitkoltatok előlem?

- Igen.

- Miért?

Simone elgondolkodott. Nem tudta.

- Nem tudom. Nekem már van más férfi az életemben, és... vele maradtam. A testvéred velem,te pedig apáddal maradtál. Csak ennyit tudok mondani az egészről.

Tom nem tudta, mit kérdezhetne még. Lehunyta a szemét és felsóhajtott.

- Mi a neve? És vele mi van?

- Bill - válaszolt Simone egyszerűen. - Bill Kaulitz. Néhány éve nem láttam, sosem keres fel.

Tom nem tudta, mit reagáljon. Teljesen pánikba esett. Remélte, hogy ez csak egy egyszerű egybeesés. Ez Simonenak is feltűnt.

- Minden rendben?

Tom erre csak elővette a mobilját. A képek között egyből rányomott a Billről készült képre és anyja felé fordította.

- Szóval Billnek hívják. Mondd, hogy nem róla van szó! Mondd, hogy nem ő! Kérlek, csak ne ő legyen az...

- De, igen, ő az... Nahát, de megváltozott, mióta utoljára láttam!

Ritkán borult ki, nem az a fajta volt. De most egyszerűen a sírás fojtogatta. Igaz, alig bírta, de visszatartotta a könnyeit. Nem tudta elhinni. Ez túl nagy sokk volt. A karját erőtlenül leejtette, a mobiltelefon pedig kicsúszott a kezéből.