Madhouse 13. rész

Madhouse - 13. rész - Vezetéknév

Bill gyorsan befutott Tom szobájába, magára csukta az ajtót és leült az ágyra. Remélte, hogy az illetőnek nem olyan dolga akadt, amihez ide kell jönnie. Nem hallott semmit, mivel elég messze volt a hálószoba a nappalitól, aztán mintha üvöltözés hangjai szűrődtek volna át. A szavakat nem tudta kivenni, csak az ordítozást, ami Tomtól és egy számára ismeretlentől származott. Próbált rájönni, hogy ki lehet az és miért veszekednek, de nem tudott rájönni. Még egy utolsó mondatot hallott az ismeretlentől, aztán az ajtó becsapódását. 

A következő pillanatban pedig már csak Tom lépett be a szobába. Leült az ágyra Bill mellé.

- Ki volt az? - kérdezte Bill.

- A csajom.

- Ohh... Miért üvöltöztetek?

- Mert mostantól már csak az ex-csajom - vont vállat. - Épp most dobtam.

- Dobtad, hogy lelépjen? - húzta fel a szemöldökét.

- Nem. Amúgy is dobni akartam. Néhány napja elhidegültem tőle és nem sok értelme lett volna a folytatásnak.

- Néhány napja?

- Igen. Miért?

- Néhány napja, mióta velem találkoztál, igaz?

Tom erre csak féloldalasan elmosolyodott, aztán bólintott.

- Pontosan. Eddig hülyeségnek tartottam azt, hogy szerelem első látásra, és nem hittem benne. De most már igen, méghozzá nagyon is. Ezt neked köszönhetem.

Odafordult Billhez és a sötét tincsek közé borzolt, aztán eldöntötte az ágyon és szenvedélyesen megcsókolta. Bill ezt egy hatalmas vigyorral díjazta. Tom teljesen szétterült az ágyon, Bill pedig a karjai között feküdt.

Nyugodtsággal töltötte el őket, amiért egymással lehetnek. Néhány nappal ezelőtt sem ők, sem mások nem tudták volna ezt így elképzelni. Ki hitte volna, hogy Bill, aki mindig utálta minden pszichológusát, és saját magának érte el, hogy az összes felmondjon, épp egy ilyen dolgozó karjai közt fekszik majd? Ki hitte volna, hogy Tom, az örökös nőcsábász, aki rendszeresen felszedett mindenkit, egy férfi miatt fog szakítani a barátnőjével, a szoknyavadászattal, és ezzel együtt az egész eddigi életével? Nagy valószínűséggel senki. Sőt, ha egy kívülálló ezt meghallja, nagy valószínűséggel árültségnek tartja. Mégis megtörtént.

- Nem akarok oda visszamenni - nyöszörögte Bill néhány perc után. - Utálom azt a helyet, az egész elmegyógyintézetet, nincs okuk ott tartani. Miért kell ott lennem?

- Én sem értem - csukta le a szemeit Tom. - Egyáltalán nem vagy őrült. Ebben a néhány napban semmi ilyesmire nem mutattál jelet. De ha ezzel beállítanék a főnököm elé, nagy valószínűséggel egy szavamat sem hinné el.

- Nem akarom. Én veled akarok maradni.

Több, mint egy hét telt el. Bill pedig még mindig az elmegyógyintézet falai közé volt elzárva, akármennyire is nem kellett volna, hogy ott legyen. Tom még mindig nem békült ki Georggal és Gustavval. Ha beszéltek is, annak a nagy része morgás volt Tom részéről. Ria minden mocskos szemétládának lehordta Tomot a barátnői és Tom kollégái előtt és azon volt, hogy pokollá tegye az életét. Teljes káosz uralkodott az élet minden terén, valahogy semmi sem jött össze.

Tom épp Billel volt, és ez valamennyire elfeledtette vele a rossz dolgokat. A Bill szobájában lévő ágyon ültek, szótlanul, a kezeik össze voltak kulcsolva és csak a saját és a másik lélegzését hallgatták. Nem akartak beszélni.

Aztán Bill mégiscsak megszólalt.

- Tudni akarok a vezetéknevem?

- Ha nem akarod, nem kell, hogy elmondd. Nem kényszerítelek semmire sem.

- Akarom, hogy tudd.

- Akkor mondd.

- Kaulitz.

Tom meglepődött ezen. Hogyhogy ugyanaz a vezetéknevük? Nem zavartatta magát az egybeeséssel. Újra és újra elismételte az agyában a teljes nevet. Bill Kaulitz. Végre tudta Bill teljes nevét.

- Furcsa, hogy ugyanaz a vezetéknevünk - mosolyodott el Tom.

- Tudom. Első nap, amikor bemutatkoztál, hiába nem mutattam ki, de meglepődtem. Később beletörődtem, vannak véletlenek, nem?

Tom egy pillanatra elgondolkodott.

- Zavarna, ha szólnék róla a főnökömnek? - kérdezte végül. - Mondta, hogy mindenképpen szóljak, ha megtudom, hogy beírhassa az adataidba.

- Felőlem elmondhatod. Már nem érdekel.

- Rendben.

Újra csend telepedett a szobára. Nem volt mit szólniuk, az idejüknek pedig még nem volt vége. Aztán Tomnak eszébe jutott valami, amiről muszáj volt szólnia.

- Holnap még jövök, aztán hazamegyek egy kis időre - mondta.

- Ne már - biggyesztette le az ajkát. - Egyedül akarsz hagyni? Ugye nem küldenek a helyedre valami szerencsétlent?

- Csak néhány napról van szó, rég találkoztam apámmal. Addig nem hiszem, hogy foglalkoznak veled.

- Nem tudsz máskor menni?

- Máskor is ugyanilyen rossz lenne. Egyébként már kivettem a szabadságot. 

- Mit csinálok addig nélküled?

- Én sem tudom, hogy mit fogok kezdeni nélküled... De valahogy majd kibírjuk. Figyelj, tényleg csak három nap.

- Hála az égnek. Azt hittem, hogy több. Hiányozni fogsz.

- Hé, a búcsúzkodást holnapra! Egyébként... - Előhúzott a zsebéből egy telefont és Bill kezébe nyomta. - Ha kellek, hívj fel, beleírtam a számom. Senkinek, se nővérnek, se takarítónak egy szót se, hogy van nálad telefon.

- Rendben - mosolyodott el halványan. - Csinálhatok rólad egy képet?

- Csak akkor, ha én is rólad.

- Megegyeztünk.

Tom előhúzta az ő telefonját és megkereste rajta a fényképezőt. Kicsit arrébb csúszott, hogy jó szögből legyen, aztán megcsinálta a képet Billről. Megnézte az eredményt. Tökéletes volt. Billen volt a sor. Könnyen találta meg az új telefonban a fényképezőt, és ő is csinált egy képet Tomról. Megnézte, és ugyanazon a véleményen volt: tökéletes.

Mindketten a zsebükbe csúsztatták a készülékeket.

- Lejárt az időnk - mondta.

- Francba.

Sietve egy puszit nyomott Bill arcára, aztán kiment az ajtón. Adel irodája felé indult. Bekopogott.

- Tessék! - hallatszott ki a nő hangja.

Tom bement, Adel pedig letette a tollat a kezéből, amivel az előbb papírokat töltött ki.

- Mit szeretnél? - kérdezte.

- A betegem elárulta a vezetéknevét.

- Valóban?

Tom bólintott.

- Igen.

- Mi lenne az?

Kihúzott egy fiókot és keresgélni kezdett. Hamar meg is találta a mappát, és újra felvette a tollat.

- Kaulitz - válaszolta Tom.

- Érdekes... - állapította meg, aztán gyorsan lekörmölte a nevet. - Érdekes, hogy ugyanaz, mint a tiéd.

- Szerintem is. Mindegy, ennyit szerettem volna.

- Rendben, köszönöm.

Tom hátat fordított, még visszaköszönt, aztán kilépett az irodából.